ERŐ.
FIGYELEM.
KÖZÖSSÉG.

Mint legtöbbünknek, nekem is gyerekkoromtól az életem része volt a sport – bár az én mozgásigényem mellett ez talán nem is nagyon lehetett volna másképp. :)

A családunk legtöbb tagja valamilyen sportágban aktívan jelen volt, így a mozgás nálunk közös programot is jelentett. Hétvégente vagy futottunk – amihez édesanyám mind a mai napig különösen vonzódik –, vagy hosszú túrákra indultunk a természetbe. Ezekhez a mai napig nagyon kedves emlékképek fűznek.

Már egészen kicsiként elképesztően érdekelt a saját testem működése. Persze akkor még nem tudatosan figyeltem – egyszerűen csak izgalmas volt számomra.

Itt feszül, ha így lépek. Ha úgy emelem a lábam, ott nyúlik. Mi történik, ha megpróbálok a leggyorsabbnál is gyorsabban menni? Mit csinál közben a tüdőm? És vajon tényleg tudok még gyorsabban menni, vagy az már csak a fejemben történik? :)

A mai napig emlékszem például arra, amikor korcsolyával próbáltam legyőzni a nővéremet – aki történetesen biciklivel volt. :))) Másnap életem első olyan mértékű izomlázával keltem, hogy minden egyes lépésnél legszívesebben sírva fakadtam volna.

Mégis fontos élmény lett belőle.

A fájdalom miatt ösztönösen elkezdtem keresni, hogyan tudom könnyebbé tenni a mozgást. Valahol ezek között az akaratlan próbálkozások között jöttem rá arra is, hogy ha a túlfeszült izmokat megnyújtom, egy fokkal könnyebb és kevésbé fájdalmas lesz a következő mozdulat.

Talán innen kezdődött a test működésének valamivel tudatosabb megfigyelése.

Második osztályosként egy sportágválasztó program után már úgy léptem be a választott sportomba, hogy kiváló edzők kezei közé kerültem. Nemcsak mozdulatokat tanítottak. Arra is megtanítottak bennünket, hogy értsük, mit és miért csinálunk.

Ezt a szemléletet vittem tovább.

Végül egy technikai sport mellett tettem le a voksomat, amely hosszú éveken keresztül az életem része maradt. Éves szinten előre felépített, változatos edzéstervek szerint dolgoztunk, és az évek során több kiváló edzőtől tanulhattam.

Aztán megérkezett a tinédzserkor, vele együtt pedig egy olyan időszak az életemben, amelyet több mint rosszul éltem meg. Ez sajnos az addigi sportolói utamra is kivetült.

Egy tékozló időszak lezárása után, már jóval komolyabban tértem vissza a tudatos sportoláshoz – ekkor már hobbi szinten.

Később édesanya lettem. A várandósságomat is végigsportoltam, ösztönösen, de tudatosan felépítve azt, hogy mikor, mit és mennyit engedek a testemnek.

A következő hosszú időszakban a tanulás, a munka és a gyereknevelés került előtérbe. Aztán egyszer feltettem magamnak egy nagyon egyszerűnek tűnő kérdést:

Merre tovább? Mit akarok úgy istenigazából csinálni, ami boldoggá tenne?

A válasz nem napok alatt érkezett meg.

Egy hosszú önfejlesztési időszak és életem néhány nagyon mély pontjának lezárása kellett hozzá, mire egyszer csak teljesen egyértelművé vált.

Vissza kell térnem oda, ami valójában mindig is az életem része volt.

Elkezdtem a sportiskolát. Az addig főként gyakorlati és sokszor ösztönösen megszerzett tudás mellé már tudatosan vágytam az elméletre is.

És ekkor jött az egyik legfontosabb felismerésem: a kettő kéz a kézben jár. Sőt, minden összefügg mindennel.

Mire hivatalosan is elkezdhettem emberekkel foglalkozni és testi szinten támogatni őket, már nagyon határozott kép élt bennem arról, hogyan szeretném ezt csinálni.

Számomra ugyanis az emberi „lélek”, a mentális hogylét nem elhanyagolható akkor, ha valakit valóban testi szinten szeretnék támogatni.

Ezért az anatómia és az edzéselmélet mellett ugyanolyan magabiztosan vetettem bele magam ennek a területnek a megismerésébe is.

Mert én nem egyszerűen edzést szerettem volna tartani. Az emberhez szerettem volna eljutni.

Azt szeretném, hogy aki rám bízza magát, idővel jobban értse és érezze a saját testét. Hogy erősebbé váljon fizikailag, de közben önmagához is közelebb kerüljön. Hogy amikor egyszer megszületik a döntés, hogy életünknek ez a közös szakasza lezárul, testileg és lelkileg is jobb helyen legyen annál, mint amikor találkoztunk.

Erre a szemléletre építettem fel magam körül a munkámat, a közeget, amelyben dolgozom – és végül az életem jelentős részét is.

Hiszem, hogy ha bent elkezdenek a dolgok a helyükre kerülni, az a kinti változásokat is segíti.

És abban is hiszek, hogy hosszú távon nem az a mozgás marad velünk, amit kötelességként végzünk. Hanem az, amit megszeretünk.

Mert ha az ember szereti azt, amit csinál, akkor nem egy újabb teljesítendő feladat lesz belőle. Hanem életmód.

Az igazi erő nem arra való, hogy mások fölé emeljen

Mindig is nagyobb volt a mozgásigényem az átlagosnál. Számomra a sport soha nem egyszerű időtöltést jelentett: létszükségletté, az életem mozgatórugójává és egyensúlyban tartó terápiájává vált.

Gyermekkorom óta capoeirázom, később pedig a jiu-jitsu és a grappling világa ragadott magával. A földharcot elsősorban a sokszínűsége miatt szerettem meg. Nemcsak fizikailag dolgoztatja meg az embert, hanem folyamatos gondolkodásra, alkalmazkodásra, türelemre és önuralomra is tanít. A tatamin nem elég erősnek lenni: jelen kell lenni, figyelni kell, és meg kell tanulni jó döntést hozni akkor is, amikor elfáradtunk vagy nyomás alatt vagyunk.

Sportolóként újra és újra feltettem magamnak azt a kérdést, amelyet talán minden igazán kíváncsi ember ismer:

Mit tudok még kihozni magamból?

Ez a kérdés vezetett el az MMA-versenyzéshez. Három éven keresztül versenyeztem, eljutottam a Magyar Bajnokságig, ahol a dobogó második fokára állhattam. Több külföldi gálán is lehetőségem volt megmérettetni magam, többek között az AUTMMAF – az Osztrák MMA Szövetség – és a HMMAF – a Magyar MMA Kevert Harcművészetek Szövetsége – versenyrendszerében.

A versenyek megtanítottak küzdeni, a mestereim pedig megtanították, mit jelent valójában harcosnak lenni.

A küzdősport számomra ugyanis nem arról szól, hogy valaki erősebb legyen másoknál. Sokkal inkább arról, hogy megtanulja uralni a saját erejét. A kezünk valóban válhat fegyverré — éppen ezért óriási felelősség, hogyan bánunk vele.

A harcművészet egyik legfontosabb üzenete, amelyet én is tovább szeretnék adni:

„Törekedj a jellemed fejlesztésére, tiszteld a másikat, és gyakorolj önuralmat.”

Az edzéseken az ember nemcsak az ellenfelével találkozik. Találkozik a saját félelmeivel, bizonytalanságával, türelmetlenségével, feszültségével és sérelmeivel is. Sok olyan indulat, ingerlékenység vagy rosszindulat, amelyet a hétköznapokban kontroll nélkül engedünk szabadjára, valójában belülről, a még le nem győzött félelmeinkből táplálkozik.

Hiszem, hogy az önuralom tanulható.

Nemcsak gyermekkorban, és nemcsak azok számára, akik egész életükben sportoltak. Felnőttként is képesek vagyunk fejlődni, mentálisan erősödni és szembenézni mindazzal, ami addig visszatartott bennünket. A valódi győzelem sokszor nem látványos. Néha egyszerűen annyi, hogy ma nem menekülünk el az elől, amitől tegnap még féltünk.

Az életemet arra tettem fel, hogy segítsek az embereknek megismerni a saját testüket, felfedezni a bennük rejlő erőt, és megtanulni felelősen bánni vele. Megmutatni, hogyan képes az elme irányítani a testet — és hogyan válhat a kettő összehangolása magabiztossággá, nyugalommá és belső egyensúllyá.

Edzőként számomra a fejlődés soha nem ér véget. Jelenleg diplomát adó grapplingedzői képzésen tanulok, emellett lágy csontkovács- és masszőrképzettséget is szereztem. A súlyzós edzések világában szerzett tapasztalataimat megfelelő szakképesítéssel egészítettem ki, így akkor is biztonságosan és céltudatosan tudom segíteni a tanítványaimat, ha személyi vagy erőnléti edzésre van szükségük.

Mivel a sportteljesítmény és a regeneráció elképzelhetetlen megfelelő táplálkozás nélkül, ezen a területen is folyamatosan mélyítem a tudásomat. Fontos számomra, hogy ne pusztán a saját tapasztalataimra hagyatkozzak, hanem hiteles, szakmailag megalapozott segítséget adhassak.

Minden tudásommal és szeretetemmel azt az érzést szeretném átadni, amit nekem jelent a sport: az erőt, a szabadságot, a nyugalmat és a folyamatos fejlődés örömét.

Hiszek abban, hogy nincs olyan ember, aki ne szeretne mozogni — legfeljebb még nem találta meg azt a mozgásformát, amely valóban hozzá szól.

Ha te most még úgy érzed, hogy nem szereted a sportot, nem foglak sürgetni, és nem akarlak mindenáron meggyőzni. Csendben, türelemmel és megértéssel kísérlek végig azon az úton, amelynek a végén talán nemcsak a tested változik meg, hanem mindaz is, amit önmagadról és a mozgásról gondoltál.

Nem az a célom, hogy olyanná válj, mint én.

Az a célom, hogy felfedezd, mire vagy képes te.

Nem azért kezdtem el edzeni, mert szerettem. Hanem mert szükségem volt rá.

Sokáig azt hittem, az a dolgom, hogy mindent kézben tartsak. Dolgozni, helytállni, gondoskodni a családomról, nevelni a három gyermekemet, és közben valahogy mindenki más számára erősnek maradni.

Csak éppen önmagamra nem maradt időm.

A mozgás akkoriban számomra inkább kötelező feladat volt, mint örömforrás. Tudtam, hogy az egészségem miatt szükségem lenne rá, de mindig akadt valami fontosabb. Egyre mélyebbre kerültem abban a bizonyos mókuskerékben, amelyben az ember végzi a dolgát, mégis lassan elveszíti a céljait — és közben szinte észrevétlenül saját magát is.

A szülések után a testem rengeteget változott. Gyulladásos és autoimmun problémákkal, lelki blokkokkal és pluszkilókkal küzdöttem. Mindez nemcsak rám, hanem a környezetemre és a házasságomra is hatással volt. Elérkezett egy pont, amikor úgy éreztem, majdnem minden összeomlik körülöttem.

Akkor döntöttem el, hogy összeszedem magam.

Nem egyik napról a másikra változott meg az életem. Nem lett hirtelen könnyebb, és én sem váltam egy csapásra magabiztossá. Egyszerűen elkezdtem komolyan venni a mozgást — és lépésről lépésre saját magamat is.

Az edzés idővel már nem kötelesség volt. Valami egészen új érzést adott: örömöt, szabadságot, erőt és célt. Egyfajta szerelemmé vált, amely visszavezetett önmagamhoz. Így talált rám a Zumba, majd az intervall edzések világa. Elvégeztem a szükséges képzéseket, mert szerettem volna továbbadni másoknak is mindazt, amit ezen az úton kaptam.

Azóta is folyamatosan dolgozom magamon. Tanulok, fejlődöm, néha elfáradok, majd újra felállok. Nem azért állok előtted, mert mindig könnyű volt, vagy mert már minden küzdelmet magam mögött hagytam. Hanem azért, mert pontosan tudom, milyen érzés munka és három gyermek mellett azt gondolni: „Nekem erre már nincs időm. Én erre nem vagyok képes.”

De képes vagy rá.

Nem kell tökéletesnek lenned. Nem kell megvárnod, amíg minden körülmény ideális lesz. Elég, ha elindulsz — akár fáradtan, bizonytalanul, önmagadban még alig bízva.

Én nemcsak egy edzést szeretnék adni neked. Azt szeretném, hogy újra érezd a saját erődet. Hogy legyen egy hely, ahol nem szerepeket kell teljesítened, hanem végre önmagad lehetsz. Ahol a mozgás nem büntetés, hanem öröm, felszabadulás és egy új kezdet lehet.

Ha az én történetemben egy kicsit magadra ismertél, szeretettel várlak. Induljunk el együtt — mert tudom, hogy neked is sikerülhet.